Azon morfondíroztam párszor mostanában, hogy ahogy ez már szóba került, a világot az érzékszerveink által tapasztaljuk meg, egy új érzékszerv új világot jelenthet.
De annyi “megmagyarázhatatlan” dolog van, ami egy ahhoz passzoló interfész által megmagyarázhatóvá válna.
Gondolok itt a megérzésekre, a különböző hangulatok, színek, szagok, hangok, stb. általi érzékelésekre. Ránézel a paradicsomra és máris sziciliában eszel spagettit. Megérzel egy illatot és ideges leszel. Meghallasz egy zenét és az egész nyaralás megjelenik benned gondolkodás nélkül, zéró idő alatt, egyszerűen csak ott van benned.
Összekötöttem ezt magamban az elemi részecskékkel. Minden anyagi dolog belőlük épül fel, a hang is, a láthatóság is az, az illat, minden. Gondolom, az érzésekhez is “közük” van.
Remélem innentől is érthető maradok, de zenei vonalon megyek picit tovább és zenei ismeretek nem ártanak hozzá, mindenesetre igyekszem civil módon fogalmazni.
A nyugati világ zenéinek ún. hangnemei vannak, amit egy hangsor alaphangja határoz meg.
Ez általában olvasható a zenemű nevénél, pl. Beethoven 5. (c-moll) szimfónia.
Ez a hangnem megváltoztatható. Pl. A boci boci tarka C-dúrban C-ről kezdődik, de G-dúrban G-ről.
Ugyanaz hallatszik, csak az alaphangunk más. Akinek nincs abszolút hallása, az nem tudja megkülönböztetni a kettőt egymástól.
ELVILEG.
Gyakorlatilag a hangnemek valahogyan “önálló életet” élnek, mindegyiknek sajátos színe, hangulata van.
A c-moll pl. a gyász hangneme, Melinda kedvenc lacrimosája Mozart és Verdi requiemjében is egyaránt ebben íródott.
A g-moll a belső, lelki (megoldatlan) gyötrelmek hangneme, az impresszionisták hangnemei a sok keresztesek dúrok (E, H) az Esz-dúr hősies, a D ünnepélyes, a fisz-moll forradalmi, lázadó hangnem, stb.
Ha más hangnemben hallom ugyanazt a zenét, fura és idegen, pedig tulajdonképpen ugyanaz a zene.
Csak nem 440 hertz az alaphang, hanem mondjuk 425.
Ha megváltoztatjuk egy zenének a hangnemét, jellegtelenné válik a zene, elveszti a karakterét, az erejét, valahogy olyan, mintha az étel ugyanaz lenne, csak egy fűszert lecseréltünk benne, amitől olyan fura az egész.
Azon gondolkodom régóta, hogy mennyire összefügg minden mindennel, mint ahogy Masaru Emoto csodálatos vizes könyvében is olvashatjuk és láthatjuk hogyan hat a zene, a beszéd, a gondolat, érzés is a vízre.
Valahol megvan régről ebook-ban, megkereshetem ha érdekel valakit, de így talán még látványosabb: (31:15-től pl.)
Meg is nézem megint, évekkel ezelőtt láttam utoljára 🙂
Vagy a konyhakert, a szobanövények. Ha beszélgetünk velük, szeretjük őket, egyértelműen jobban fejlődnek. Egyszer olvastam egy bennszülött törzsről, akik ordibáltak a fával, míg ki nem dőlt. “Megölték” a lelkét az ordibálással. Nem tudom ez igaz-e, akkor kiröhögtem, de ma már simán el tudom hinni 🙂
A kvantumfizika a válasz minderre, tudom, csak azt nem miért mondom ezt 🙂
De valahogy úgy érzem, valamiféle energiamintát hoz létre, ill. hordoz magában minden és ha ezek harmonizálnak, egy rezgésszámon vannak, akkor kötjük össze, vagyunk képesek összekötni a látszólag különálló dolgokat. Akkor jut eszünkbe egy illatról, színről, zenéről valami egészen komplex dolog. Ha nincs közös rezonancia, nincs összefüggés.
Illetve egyik hat a másikra. A jókedv rezonanciája megváltoztatja a víz kristályszerkezetét, közelít a kettő egymáshoz, akár a termodinamikai törvény által az érintkező dolgok hőmérséklete.
A SEMMI-ben ott rejlik a MINDEN és a MINDEN-ről végül kiderül, hogy SEMMI……?
