Léna
Igen!
Erről van szó. Hogyan mondom el az érzéseimet? Még én se értem…
Ideírom egy japán étel nevét és aztán elkezdem magyarázni, hogy “olyasféle tészta” mint a palacsinta, “valami káposztás-húsos” töltelékkel, amit megfőznek, aztán ropogósra sütnek serpenyőben. Ja, és félhold alakú. 6-8 db. van egy adagban a tányéron, olyan rizsecetes-szójaszószos-szezámmagolajos mártás van mellé, enyhén csípős (mi az az enyhén…?) és marha savanyú, baromi jól illenek egymáshoz. Leginkább levesezős éttermekben kapni.
Gyoza a neve.
Na.
Most már tudod.
Vagy mégsem? 🙂
És akkor még nem is voltam nagyon szőrszálhasogató, mint amikor pl. a Zeneakadémián az egyik tanárom (megátalkodott városi) azt mondta, úgy játszd, mint amikor ősszel hullanak a színes levelek. Világos. Mi sem egyszerűbb ennél.
Szóval ez nagyon sikamlós téma, a nyelvünk vajmi kevés az ehhez hasonló dolgok leírásához és visszaadásához.
A művészet adekvátabb dolognak tűnik, de az meg a hétköznapi dolgokhoz alkalmatlan.
Így van ez, de így is jó! 🙂
Akkor tehát íme egy igazán “érthető” könyv, első ránézésre gyermeteg és kisiskolás, szájbarágósnak tűnhet, de én egyszerűen IMÁDTAM!
Csodálatos az egyszeri taoista gyermeki lélek, feltéve, hogy az ember felismeri ha szembe jön :-))))))))
Elgondolkodtat, megmutat, ráébreszt a hibáinkra, megnevettet, végletekig egyszerű és emberi, mégis bölcs és tanulságos.
Teréz anyát idézném mellé mottónak:
„Nagy dolgokat nem tudunk véghezvinni. Csak kis dolgokat, nagy szeretettel.”
