“Az én Istenem egy régi gyermekidőben a föld felett függő,csillagos kulisszák mögött lakott, hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tűnt előttem, akivel egyszer,ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Azután később, egy nagyon nehéz kamaszórában közelrohant hozzám, süket, sötét vadlóvá változott, de semerre sem mutatott kiutat. A válságot leküzdöttem, és Isten összezsugorodott, egészen mellékessé törpült, mint egy fakó régiség a padláson. Egy poétikus fellobbanásomban újra elővettem. Különféle tulajdonságokkal ruháztam fel. Fétist csináltam belőle. Hízelegtem neki, mert hiú volt, és imádkoztam hozzá, hogy megvesztegessem, de még mindig rajtam kívül izolált előkelőség volt, akinél rövid, tisztelgő látogatásokat tettem. Fiatal férfi koromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte. Körültapogattam, megmértem, arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint én vagyok. Akkor megöltem. Sokáig halott volt. Most kísértet. Kívül nincs többé. Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Több mindennél, amit ismerek és ami megismerhető.”
Szepes Mária : A vörös oroszlán
