Pár érdekes apróság még, ami japánban történt velem.
Legelső utamon (53 nap) kb. 3 hét után Sendai-ban a szállodából kijőve 15 méter múlva volt egy levesezős kiskocsma.
Bementünk vacsorázni, ahogy belépek, fejmagasságban jobb kéz felől a falon apám néz velem szembe, úgy cirka 30 évvel fiatalabban :-)
Kiderült, hogy a legelső japán turnéjukon ugyanebben a szállodában laktak és ugyanebbe a kiskocsmába jöttek be enni, összehaverkodtak a tulajjal és így került ki a képük a falra. Kicsi a világ, de ennyire? További érdekesség, hogy másnap előadás után mentünk le hozzá, volt még egy palack száraz szamorodnim és kb. 4 deci gyomorkeserűs diópálinkám, azt levittem. Vacsora és zárás után hajnali fél kettőig beszélgettünk a saját kocsmájában úgy, hogy a székek a bárpultra voltak feltéve, mi pedig a földön üldögéltünk, a falnak dőlve iszogatva beszélgettünk. Valahogy ezt sem tudom idehaza elképzelni. Ezután még két következő turnén is ettem nála, mikor aztán eladta a kocsmát és nyugdíjba ment.
Szintén legelső turném legeleje, Kobe. Apám odaadta egy japán fűszer zacskóját, hogy ilyet vigyek neki. Lementem az első közértbe, odaadtam egy eladónak, hogy ilyet szeretnék. Nézte az ujjai közt a papírt 20-30 mp-ig, aztán megfordította(!) és úgy “olvasta” tovább :-))))) rögtön arra gondoltam, nem kell nekem megtanulni japánul olvasni, felesleges lesz.
Aztán ami az egyik legmegdöbbentőbb volt még a sokadik japán utamon is, az a Shinjukun (Tokyo üzleti negyede) hajnalban az utcán fekvő öltöny-nyakkendős fiatal üzletemberek látványa. Merev részeg, se kép, se hang, a másik fórumban taglalt függőség gyerekjáték hozzájuk képest. Nagyon elgondolkodtató. Kívülről valahogy minden olyan rendezettnek tűnik, de meghökkentő azt látni, hogy hajnalra rendszeresen ütik ki magukat, nyilván akkora a nyomás rajtuk.
A tolmácsunk mesélte, hogy pár nap az éves szabadságuk, de az első 5-10 évben nem veszik jó néven, ha kiveszi valaki…
Ráadásul a munkaidő addig tat, amíg munka van. Éjjel 11, éjfél körül hazafelé millió épületben láttam égni a villanyt és bent dolgoztak. Mint ahogy a metróra felszállni hazafelé este 11 körül? 2-3 metro elmegy, mire a sorban odajutunk, hogy beszállhatunk.
Egyszer ott hagytam egy kis táskát a szállodában, másnap reggel, másik városban vettem észre, így indulás előtt még leszaladtam a 100 yenes boltba venni pár hiányzó dolgot, de rohannom kellett. Három tételt vettem, 99 yen darabja, tehát a 300 yenből 3 visszajárt, de nem vártam meg, rohantam. Kislány meg utánam és a sétáló utca végén utolért lihegve, ahol is hajlongva és bocsánatot kérve, hogy nem sikerült a munkáját rendesen elvégezni (nem adta oda nekem a visszajárót…) a földig hajolva átnyújtotta a blokkal egyetemben a visszajáró 3 yent. (kb. 5 forint volt)
Visszamosolyogtam és megköszöntem :-)
A munkamoráljukra és tempójukra jellemző, amikor pár kollégámmal megmásztuk a Fujit, reggel fél négykor indultunk, és éjjel egy körül értünk vissza a szállodába. Csak a reggelinél mesélték a többiek, hogy ezalatt felbontották az utcán kb. 50 méter hosszan a járdát, valami közművet megcsináltak, visszatemették és visszaaszfaltozták. Mi semmit nem vettünk észre az egészből.
