Ha Japán, akkor úgy gondoltam legyen egy szubjektív és egy objektív post is, most a szubjektív, amiben leginkább arról írnék, ami különbözik tőlünk, ami szokatlan és amire ugyan számít az ember ha idegen helyre megy, de amikor tényleg szembejön, akkor értetlenül állunk előtte.
Más kultúra, más szokások, másfajta élet.
Sokáig borzasztóan ambivalensnek találtam Japánt. Egyrészről zseniális és praktikus, természetközelien egyszerű megoldások tömkelege, bármerre is mész, a turista kiadványokon virágzó cseresznyefa, zavarba ejtően szép látványú természetfotók, virágkertek, Fuji, teaültetvények, stb. Egyfajta modern paradicsom.
Másrészről elmondhatatlan tömeg és személytelen nyüzsgés, rohanás a városokban, beton, vas, vas, vas, beton.
A tokyo-i császári kert sétánya leaszfaltozva.
Nem fért a fejembe.
A legelső emlékem Osakába érve, a belvárosi szálloda nyolcadik emeletén kihúzom a függönyt és az ablaktól szinte kéznyújtásnyira egy kamion áll a dugóban (autópálya 3. emelet) és a sofőr odaint nekem.
Függöny vissza, FATAL ERROR, PLEASE REBOOT.
Mindenki mosolyog, hajlong, mutogat, hihetetlenül kedvesek és segítőkészek, és habár azt mondják japánban mindenki beszél angolul, ez nyilvánvalóan csak ócska kampányszöveg :-)
Sokáig csak a rideg és merev udvariaskodás, érzés-nélküliség jött le belőlük. Semmi sem hasonlított az otthoni világra.
Nem volt egyetlen ismerős gesztus, még a mosoly is egész mást jelentett, mint amiről azt gondoltam, ismerem.
A tolmácsunkkal beszélgetve a vonaton még szörnyűbbé vált a helyzet, egy munkamániás, az őrület határáig kötelességtudó, szinte rabszolga társadalom képe kezdett kibontakozni. Végtelen türelemmel és kitartással élnek, hihetetlenül merev szokások rabjaként.
Tovább nehezítette a dolgom, hogy sok japán ismerősöm, barátom és kollégám van, akikben közös, hogy miután európába jöttek, mindenáron maradni szeretnének.
Nekem nagyon sokáig tartott, míg ráéreztem, “hogy fecseg a felszín és hallgat a mély”
Azután lassan észrevehető, hogy nagyon is érzékenyek, csak a kultúrájuk kapcsán egészen belül, mélyen az álarc alatt élik a saját világukat. Saját dolgukat, bármi is legyen az, egész életen át tanulják, nincs diplomaosztó. Gyakorlat teszi a Mestert és náluk senki sem lehet mester, csak kicsivel többet tudhat, mint egy nappal azelőtt. Hihetetlen szorgalom és türelem jellemzi őket.
A metró aluljárójában(!) a régebben 3 Michelin csillagos sushi bár ránézésre konkrétan ugyanolyan, mint az ezernyi másik. Csak épp bejutni nem lehet. De meggyőződésem, hogy még rengeteg hasonló elhivatottságú sushi bár van japánban, legfeljebb náluk nem járt a Michelin.
Egy Kyoto-i tea termelőnek (Japán egyik legnevesebb teája) írtam egyszer, hogy Tokyo-ban hol kapok a teáiból? Azt a választ kaptam, hogy sehol. Ha venni akarok, menjek el hozzájuk Kyotoba - vagy forduljak a viszonteladóihoz, európában 3 van összesen, az egyik magyar. Csak olyan helyen lehet kapni a teáikat, ahol meggyőződtek róla, hogy méltó helyre kerül. Az üzletpolitikájuk szerint elsődlegesen nem a pénzért csinálják. Ez a nyugati világban (szerintem) felfoghatatlan.
Kifejezetten előzékenyek és kedvesek a turistákkal, de bekerülni közéjük…. ahhoz egy élet munkája kell, az ember szinte mindig “gaijin” vagyis idegen marad.
No Gaijin Allowed - Japanese only! ez ma is több apró, helyi étterem ajtaján olvasható…. Mármint ha az ember bemerészkedik a szűk sikátorokba. De hát mindig ott a legfinomabb és “legjapánabb” az étel :-)
Első nekifutásra ennyi, gondoltam még egy post-ot majd konkrét élményekkel kapcsolatban, mint Hiroshima-Miyajima szigete, (nekem best of japan) Fuji, Kyoto, majd ahogy jön :-)
