Pff ez kemény lesz.
Érdemes eldönteni, hogy mikor a mindenségről beszélünk, akkor az végtelen vagy véges.
Ha véges, akkor megismerhető, vannak korlátai, stb. és előbb utóbb mondhatjuk azt, hogy nem az, és többet már nem ismerhetek meg belőle. Ha még marad valami megismerni való, akkor még nincs bizonyítva a végessége.
Viszont ha végtelen, akkor végtelen kell legyen időben térben, dimenziókban, mindenben amit el tudunk képzelni.
Mivel a végtelen halmazba beletartozik, minden, nincs rajta kivül semmi sem amit nem tartalmaz. Beletartozik a semmi is.
Na most, ez a “valami” (sokan istennek is nevezik), nem alkothat semmit sem, mivel ha alkot az azt jelenti, hogy létrehoz egy olyan dolgot ami még nem volt a része. Szóval bármit amit létrehoz, az már a része kell legyen, mivel végtelen.
Ezért valamilyen módon különbséget kell tegyen önmaga különböző részei között, hogy korlátoltan ráláthasson önmagára. A végetelnségnek az az ára. hogy semminek érzékeled önmagad. Bármilyen különbség tétel önmagamra vetítve, megbontja az egységességemet.
Mit tesz “ilyenkor” egy végtelen “entitás”? Persze az ő szemszögéből nem beszélhetünk időről sem, mert az is már a megosztottság szimbólum rendszerében tartozna. A végtelenségnek “megéllni” a semmit. Nem “él” a mi álltalunk definiált módon.
Megteheti, hogy nem alkot semmit sem, de ezt már megtette.
Szerintem, csakis ugy ismerheti meg önmagát, ha megosztja végtelenségét. És ezzel a megosztottsággal kezdődik az álom.
Tulajdonképpen be kell csapja önmagát, hogy ő csak egy része önmagának, így létrejön egy önreflexió, “létrejön” a dualitas, megállmodja az univerzumot. Megálmodja, ha úgy tetszik, önmagát.
Bármilyen teremtés mítosz, ezért abszurdum metafizikai szemszögből számomra, mivel, ami már létezik, azt nem lehet létrehozni, az más dolog, amikor egy véges dologgal probáljuk magyarázni a világot magunk körül.
Ebben az esetben az érzékszervünk funkciója (banális lesz 🙂 ), a valóságunk megismerése, ami a tulélésünk.
A világ megismerésének a mértéke megfelel a tudatossági állapotunknak. Minél tudatosabbak vagyunk, annal nagyobb a túlélési esélyünk. A túlélés alatt nem csak a testi és fizikai dolgokat, hanem a szociális hovatartozás túlélését, az identitásunk túlélését, stb. Hanem minden túlélését, aminek érzékeljük magunkat.
“Azon merengtem még, hogy ha az idő csak számunkra létezik, akkor lehet, hogy a mi idősíkunk szerint a legutóbbi életem mondjuk ezer év múlva volt…..?” - Miki.
Lényegében ez szerintem így van, a kérdés már csak az, hogy mit nevezünk előző életnek?
Ha kikerülünk az “álomból”, akkor vissza cseppenünk a nagy óceánba. Innentől a végtelennel egyesülve, kinek az életét éltük, fogjuk élni az ujjászületés pillanatában?. Csakis a magunkét élhetjük, mert az összes “élet” része az egésznek.
A nirvánába bekerülünk, ha akarjuk, ha nem, mert ha nem, ki dönt arról, hogy igen vagy sem? Isten? Ha végtelen akkor nem tud különbséget tenni jó és rossz között, abszolut elfogulatlan önmagával kapcsolatban. Nem mondhatja, hogy te rossz voltál és nem látlak szivesen, amorális, nem ítélkezik.
Egy tudatosság megfelel egy univerzumnak, amit érzékel belőle, annyi nem több. Ahány tudatosség, annyi univerzum, vagyis végtelen. Az univerzumon itt nem a megimert kozmoszt értem, nem csak az anyagi világot, hanem a szellemit és a lelkit is, vagy öszthatjuk, ahogy szeretnétek, a lényeg, hogy minden amit érzékelünk magunk körül az a mi univerzumunk.
Aztán rájövünk, hogy a szomszédnak másmilyen az univerzuma 🙂
…. és innentől kezdődik a nagy “játék”. Az alkotáshoz szükséges a “szomszéd” megléte, mert az zökkent ki a saját kis univerzumomból.
