Nagy László
Gyöngyszoknya
Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal?
Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben,
s napod sötét felére fordul, akár egy érem.
Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán,
rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán.
Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket,
bajt érezve a búzák mind lefeküsznek.
Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll,
füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.
Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha
árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla!
Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva,
kéktüzű csillag omlik síró ezüsthabokba.
Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek,
fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek.
Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal
jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal.
Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek,
tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet.
Széles tejútat írva zihálnak mindahányan,
nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban.
Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor
mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,
hangjára ütést vár a csípő és belerándul –
farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul…
Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?
Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:
átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.
Megtöretett a földön, uralkodik az égben,
hozza a jég verését bizánci erősségben.
Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,
termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.
Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra,
éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda.
Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya,
tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna.
Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl!
Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör.
Íme, megállnak, fújva fejet leszegnek,
bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek.
S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya,
most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja.
Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte,
vaknapot, holdat zordan csattogat össze,
szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök,
tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök!
Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra
forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja.
Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble,
kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre.
Ne mondhasd rá, hogy fösvény – mázsaszám rázza, szórja
fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra,
zöld gabonára, az élet legközepébe!
A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége?
Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak,
zubog a tó és zöld ág roppan és ablak.
Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba
becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba.
Ellene ember mit tud? Nincs tudománya
lángot fújni e pergő jégbelű zsákra.
Él az atom korában, s mintha őskori dárda
döfködné mellbe, – öklét tehetetlenül rágja.
Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja:
az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa.
Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve
búg, mintha már a téboly országhatárán ülne.
Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt,
odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült.
Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa
tündérvilága zúzik fehér zavarodásba.
Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva
önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba?
Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába
vasgolyók esnek – a kínok nagy sokasága.
Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna,
feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda.
Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre:
gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre.
Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt –
méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít.
Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek.
Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek.
Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre
kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke!
Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma –
szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva!
Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját,
a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát.
Január jégkarjában dermedt a szelíd környék,
áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét.
Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége –
kész a körkép az ember dühére, keservére.
Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten,
mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben.
Megkímélte az újabb vízözön, világomlás?
Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás?
Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt,
jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött.
Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja:
sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa,
hangya meg hanyattfekve ölel jégszínű bábot,
gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott.
Megdöbben, inal tőle, átvág tengerít, rétet,
barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet,
fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak…
itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak…
Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne
piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe.
S ez volt a búza, – édes új kenyér, kalács, zsömle,
szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe.
S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek,
ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!
Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,
fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja –
s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,
mellébe levegőt vesz, tartja – egeket zendít.
