Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere
Egy olvasó jó összefoglalója:
Tudta ő, amit tudott: a való világ annyira át van szőve mágiával, hogy a mágikus világok is könnyen valósággá válhatnak.”
Szóval Hárún tudta, és ezért vette olyan jól az akadályokat.
A dolgok akkor kezdenek el igazán összegabalyodni, amikor egy vízidzsinn hivatalból elzárja a mesecsapot az Ezeregy plusz egy éjszaka nevű úszóházban, ahol Hárún édesapjával, Rasid Kalifával vendégeskedik. Egy nagyszerű kaland veszi ezzel kezdetét, mese a javából, az a fajta, ami a gyerekeknek nem túl felnőttes, a felnőtteknek nem túl gyerekes, szóval egy tökéletes egyensúlyú történet.
Egyes fordulatokat könnyűszerrel ki lehetett volna találni, mégsem fáradtam azzal, hogy előre gondolkodjak, mert nem értem rá kombinálni: sodródtam a Mesék Tengerén az Úszó Kertészekkel, Csupaszájakkal, Árnyékharcosokkal, a bűvös-búbos bankával, Kitáb Generálissal, a kappanhangú királykisasszonnyal és még sorolhatnám a jobbnál jobb szereplőket és furcsábbnál furcsább lényeket, akik kipattantak Rushdie fejéből. Persze felvillant bennem tucatnyi jól ismert mese, az Óz a nagy varázslótól az Ezeregyéjszakáig, de mégis valami egészen eredeti és egyedi született itt a lapokon, ami egyszerre szívmelengető, tele nyelvi leleménnyel,* na és kifejezetten humoros is. Mindeközben Kahani holdja és a Mesék Tengere egy komplex mesefilozófiát is sző a történetek születése, élete és halála köré (valahogy úgy, de persze mégis teljesen máshogy, mint ahogy a nagy mesélő, Michael Ende tette) mégpedig az „EGYszerűen MEGmagyarázHATatlan módszerrel”.
