Hát azt hiszed, ha nem szeretsz semmit, magadat tudod? Önmagadhoz csak a világon keresztül vezet az út, és nem szeretheted magad, ha mást nem szeretsz. Az, hogy elbújsz előle, nem jelenti, hogy elbújsz magad elől? Nem kell a nap, más szavakkal: nem kellesz magadnak. Mi ez? Mindentől félsz? Miért? Mind ellenedre van? Hal? Bor? Kígyó? Nap? Illat? Szél? Mind téged kínoz, nyomorult? Nem inkább az Én az, ami kínoz? Bolond! A valóság lesújtóbb, mint hitted. A helyzet igen egyszerű: nem tudsz kilépni magadból. S ez az Én nem kolostor. Hagyjuk a vallásos illúziókat. Nincs itt szó semmiféle vallásról. Nem akar téged itt megkísérteni senki. Magad tetted próbára magadat, hogy ki tudsz-e bújni a sorvasztó önelemzés önző ájulatából, amely nem tud mást, mint önkínzó vádakat emelni, s fal mellé bújik, ha kisüt a nap. Megbuktál szerencsétlen. Ezt akartad. Most elérted. Alkalmatlan vagy arra, hogy a világot szeresd. Ironikus érzelgő. Megváltatlan szent. Önmagát nem tudja feladni. Be van zárva Énjébe. Állandó aszkétikus rendszabályokat alkalmaz, s amikor élveznie kellene, elrejtőzik saját öröme elől, mert azt hiszi, bűn. A bűn, barátom, az, hogy bennemaradsz. Hogy Én maradsz, s képtelen vagy az utazás mágikus metamorfózisában tengerré, nappá, borrá, széllé válni. #HamvasBéla - Kierkegaard Szicíliában