Ma hajnalban, mikor felbukkantam az álomtengerből, első gondolatom, amit valószínű odaátról hoztam magammal, egy gyilkos kivégzése volt. Ez a személy, miközben egy világoskék műbőrrel behúzott kórházi ágyon feküdt, először kapott egy fájdalomcsillapító- altató injekciót, majd rövid idő múlva egy másikat, amely leállította a szívét.
Mint az álmokkal lenni szokott, nem sokáig vendégeskedett elmémben a fenti kósza gondolat. Következett az év végi jól megérdemelt édes semmittevés: kávézás, az újságok és kedvenc fórumok végigböngészése, kellemes bambulás a világhálón, reggeli, majd olvasgatás. És szinte kiessen a könyv a kezemből, mikor úgy félórai olvasgatás után, elolvastam az álmom a könyvben! De nem egy gyilkosnál gyakorolják ezt a kegyes halálnemet, hanem egy rákos golden retriever kutyusnál. Szegény kis négylábú pajtást megtámadja egy gyors lefolyású rákbetegség. És hogy ne szenvedjen, gazdái halálba altatják szegényt az előbb ismertetett módszerrel..
És ekkor, minthogy ennyire rövid idő - 2-3 óra - alatt már másodszor találkozom e nagyon is vitatott halálnem gondolatával, úgy tekintem, ez nem lehet a véletlen műve, és elkezdek ismét elmélkedni.
Nem szeretnék parttalan vitába bocsátkozni e választási lehetőség létjogosultságáról… Sem morális avagy immorális mivoltáról, sem az egyház, sem a törvényhozók hozzáállásáról a témához. Csak azon merengek el, hogy különösebb lelkiismereti döntések alapján, megadjuk ezt a “jogot” egy olyan személynek - általában többszörös gyilkosnak, akit ha már megfosztunk az életétől, tesszük úgy, hogy minél kíméletesebb és fájdalommentesebb legyen. Határtalan humanizmusunkban és hülyeségünkben, biztos a halált hozó injekciót is egyszerhasználatos steril tűvel adják be!
Úgyszintén megadjuk ezt a jogot egy olyan élőlénynek, akit talán születése óta dédelgetünk, babusgatunk, szeretünk teljes szívünkkel, etetjük, itatjuk, gondozzuk, sétáltatjuk, gyűjtjük utána a kutyagumikat, aggódunk érte, ha úgy hozza a sors. És bár gyermekünkként vagyunk képesek őt szeretni, ha jön a számára kijelölt vég, képesek vagyunk “méltó módon” elengedni a nagy égi mezőkre, ahol aztán kedvére hajkurászhatja a cicusokat, meg futkározhat a gumicsonttal.
És akkor, bár tudjuk egy szívünkhöz nagyon közelálló hozzátartozónkról, hogy menthetetlen beteg, tisztában vagyunk mi is, és sajnos ő is, hogy hosszadalmas, pokolian fájdalmas, emberhez méltatlan hetek- hónapok, ne adj Isten évek várnak rá, ezt a jogot megtagadjuk - megtagadnánk tőle még akkor is, ha lenne rá egyáltalán lehetőség, és ő kérné önmagának! Egyáltalán az emberek túlnyomó többsége negatívan áll hozzá ehhez a témához… Miért e kettősség?!? Miért e kettős mérce?
Miért nem tudjuk elengedni a szerettünket, bár vallási, vagy spirituális neveltetésünk egy szebb, boldogabb túlvilág reményével kecsegtet?
E gondolatokat nem vitaindítónak szántam, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez a téma (is) parttalan vitákat képes gerjeszteni. Csak egy szösszenet akart lenni, amelyen talán Te is gondolkodtál már…
2015, december 29
Utólagos gondolat: Mikor gyászolunk, akkor magunkat sajnáljuk, hiszen mi veszítettünk, nem az elhunyt. Amikor a szerettünk sírjára virágot viszünk, nem neki adjuk, hiszen ő már nincs, nem érez, nem tapasztal semmit. Csak magunkat próbáljuk ezzel vigasztalni, enyhülést hozni a szerettünk elvesztése miatt érzett fájdalomra.
