Feldmár András Credo című könyvét olvasom.
(Szeretem önéletrajzokat, még akkor is, ha esetleg féligazságok vannak benne. 🙂 )
R.D. Lainget tartja Feldmár András mesterének. Sajnos Laing, már régen nincs közöttünk. Vele való beszélgetésből egy részlet:
"Feldmár A: Alexis Carrel Nobel-díjas orvos elment Lourdes-ba, hogy megvizsgálja, mi is történik ott valójában. Megfigyeléseiből azt a következtetést vonta le, hogy van, aki tényleg meggyógyul, és a gyógyulást elősegítő legfontosabb tényező az imádkozás minősége. Az imádságot nem specifikusan kell megfogalmazni, nem úgy: - Édes Istenem, gyógyítsd meg a térdem! vagy: Engedd, hogy újra járhassak! Nagyobb hatása volt ehelyett, az afféle imának, amikben az imádkozó önmagát felajánlotta Isten kegyelmébe.
R. D. Laing: Itt megint látszólagos ellentmondásra bukkanhatunk….Ha azért könyörög, hogy megszabaduljon betegségétől, Isten nem hallgatja meg. De néha megtörténhet az, hogy a hely spirituális légkörétől a hívő úgy átszellemül, hogy elfeledkezik a saját bajáról….Az egyetlen, amit a zarándok tehet, hogy ellenkezés nélkül aláveti magát Isten akaratának, valamint hálásan dicsőíti és magasztalja ezt az akaratot."
- Összecseng a buddhizmus általam megértett részével, hogy ne akarj akarni.
- Eszembe jut Michael Ende Végtelen történet c. könyvében az a rész, amikor a Déli Jósda harmadik ajtaján nem volt kilincs és csak úgy juthatott be Atreju, hogy nem szabadott akarnia, és mégis akarnia kellet valahogy.
- Lehetséges, hogy tényleg azt kellene az akarnom, amivel éppen találkozom? Nem kikerülni, nem elmenekülni, hanem találkozni, belebújni, átélni, odaadni magam (teljes figyelmemmel éberen, és ebből az állapotból cselekedni)? Akkor is, ha kellemetlen?
- Túl tekinteni bajainkon (nem lekicsinyelve) valamiféle gyógyír lenne?
- És mi a helyzet a nagy önmegvalósító célokkal? Sikerekkel? Ezek járulékos szükségszerűségek, tanító tévutak?
