Levente ha nincs újjászületés, akkor mi történik halál után? Fejlődve megyünk egyre fel? Vagy összeolvadunk a mindenséggel?
Nem gondoltam bele igazán mi van a halál után, valahogy ugy gondoltam, hogy nem az a fő kérdés(em) van-e élet a halál után hanem az, hogy van-e élet a halál előtt, főleg azért mert ha előtte sincs mi értelme lenne annak utána.. és hogy rengeteg teendőm van ezen a téren, hogy eljussak oda, hogy igazán, a szó legteljesebb értelmében, elmondhassam magamról, hogy élek. Ez az élek, ennek az elevenségnek az érzése maga a boldogság sztem. Ez minden kisgyerek számára adott, természetes élet-elmény, mint maga a lélegzés, majd lassan elrontjuk azt…Nem foglalkoztatott a halál utáni élet ahogy a születés előtti élet sem igazán, nem kerestem az alkalmat arra, hogy legalább kiprobáljam a regresszív hipnozist, mert kicsitt úgy gondolom, minden amire szükségem van hogy kiteljesítsem életfeladatomat, itt is most az itt van velem. Ezzel együtt hasznos tudásra tehetünk szert, akár előző életeink, akár annak megismerése által, ami a halál után vár ránk. Ezt a hitem, egyfajta ösztönös elő-itélet, nálam, átgondolatlan elképzelés, és ez egészen fiatal korom óta így van. Ettől függetlenül mindennek az értelme érdekel, így a halál-é is, de magamnak ezt a témát kipipáltam, még egyetemista koromban, igazán nem is foglalkoztatott, soha… nem az én keresztem ez… Igaz viszont az is, hogy egyszer kamaszként átéltem a haláltól, az örök megsemmisüléstől való nagyon mély, nagyon sajátos, különös félelmet, döbbenet erejével hatott rám… Magam előtt van, ahogy ekkor a parkon sétáltam át éppen, semmilyen külső veszély, vagy un halálközeli élmény, életveszél nem volt … Útólag értettem meg azt is, hogy valójában nagyon kevés ember számol azzal, illetve érzi át azt, hogy az életünk valójában véges, és ezáltal azt, hogy mennyire értékes minden egyes pillanata, mennyire nem lenne szabad elpazarolni… stb stb, Az egyszeri pap is így prédikál, “kedves híveim, sose felejtsék el, hogy egyszer mind meghalunk, … talán még én is” :-)
Hogy nincs vele dolgom, mármint a halállal onnan tudtam meg, hogy bár sohasem írtam én verseket, mégis az egyik szesszióban tanulás közben, késztetést éreztem - az is lehet éppen pihenéskor - hogy leírjak egy pár sort, aminek számomra dallama volt, olyan versszerű lett és éppen erről szólt:
Amikor eljön az idő
testemet itthagyon
én pedig csendben
észrevétlenül
eltűnök a végtelenben
mint egy kinyújtott meleg tenyérben
a hópehely
örökre
talán
Amikor valami ilyen szépen lekerekedik, (én legalábbis így érzem, őszintének, igaznak, szépnek ) akkor azon nincs már tovább mit csiszolni…ezért különösebben nem is foglalkoztat.
egyébként alapvetően úgy gondolom, hogy az élet nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget, és hogy nem a testnek van egy lelke, hanem a léleknek teste,
és hogy a meghalást magát, nagyon sokat gyakoroljuk, rendszerint mindenkinek simán is megy. Ez az, ahogy minden este elalszunk, és a jó mély alvás esetén nem is álmodunk semmit… ez a semmit álmodás időtlen és akár örökké is tarthatna, nem vennénk észre mennyit tartott, mert időtlen !! ez maga a halál.. innen sokszor azaz minden nap visszatérünk, csak éppen emlékszünk az előző napok történéseire, nem kell mindent elölről kezdenünk, egyébként nincs semmi különbség az esti és az örök halálba/ álomba való szenderülés között Ezért nem is foglalkoztat ez a kérdés, mert nem is félek tőle.
Amitől félek az maga az élet, az hogy ne szúrjam el, meg attól, hogy mit is kellene valójában tennem, hogy a lehető legjobban kihasználjam az életemet, mi az én küldetésem, van-e, kell-e legyen stb De lehet maga ez a félelem legfőbb oka annak, hogy elszurom mégis, mert igazán nem élhetek, mindaddig amig félek…de hiába tudom ezt, mégsem tudom letenni ezt a félelmet, exisztenciális szorongást…
Ezért engem az életem rendbe tétele, félelem mentesítése foglalkoztat elsősorban, szinte kizárólag, a legfőbb kérdésem valami ilyesmi, hogy “hogyis van ez” . Kicsitt mellément ez a hozzászólásom, de mert hosszú is lett itt lezárom.
