Nemrég olvastam egy könyvet: az írónő öngyilkos fiatalok hozzátartozóival készített egy riportsorozatot. Mindegyre felteszi a kérdést szülőknek, szomszédoknak, barátoknak, kollégáknak: nem vették észre a készülő tragédiára utaló jeleket?
Ennek kapcsán elgondolkodtam a címben szereplő megállapításon. Figyeld meg az emberek párbeszédét, a tiédet is beleértve. Nem igazán figyelünk egymásra! Nincs türelmünk végigvárni embertársunk mondandójának a végét. Úgy teszünk mintha figyelnénk. Mondjuk a magunkét. Közbevágunk, vagy ha ne adj Isten befejez egy mondatot, gyorsan elkezdünk egy teljesen más témát. Külsőségekre figyelünk: rögtön észrevesszük ha embertársunk hízott, vagy fogyott, de azt nem ha szomorú. Pedig minél inkább önmagunkra figyelünk, annál jobban gyengül a másokhoz való kapcsolatunk. Mivel magyarázható ez a figyelemvesztés? Kézenfekvő lenne, ha közhellyel elintézhetnénk a választ:
• rohanó világunk?
• stressz?
• unalmas beszélgetőpartner…
• már hallottam…
• nem érdekel…
• régebb is így volt… ?
• csökkent ingerküszöb?
Vajon melyik igaz és melyik hamis a fentiek közül?
Nagyon idevágó Müller Péter egyik csodás gondolata: “A legtöbb ember szeret beszélni, és nem tud figyelni a másikra. (…) Figyelni hosszan, csendesen és mélyen egy másik emberre - nehéz. Hogy ezúttal ne rólam legyen szó, hanem rólad. Hogy most ne én legyek fontos, csak te. Hogy nekem mi fáj, mi a bajom, nem lényeges. Odaadom neked a figyelmemet. Tiéd a lelkem, az időm - ez nem könnyű.”
** A mi kis városunk című darab egyik legmegrendítőbb jelenete, amikor a kis Emily meghal, de lehetőséget kap arra, hogy egyetlen napra visszatérjen az életbe. Úgy dönt, újraéli a tizenkettedik születésnapját. Ünneplőruhájában jön le a lépcsőn, sugárzóan boldog, hiszen ő az ünnepelt. Édesanyja éppen a születésnapi tortát süti, és annyira belefeledkezik a munkába, hogy fel sem néz, észre sem veszi a kislányát. Édesapja is megjelenik, de ő is annyira el van foglalva a könyveivel és az irataival, hogy elmegy mellette, figyelemre se méltatja. Az öccse se pillant fel, ő is elmerül a maga kis világában. Végül Emily ott áll a színpad közepén, ünneplőruhában, egyedül. Ezt mondja: „Kérlek, nézzetek rám.“ Még egyszer odamegy az édesanyjához, és odaszól neki: „Anya, csak egy percre, nézz rám!” De senki nem figyel oda. A kislány ekkor az istenekhez fordul, és valami ilyesmit mond: „Vigyetek el innen. Elfelejtettem, milyen nehéz is embernek lenni. Senki nem figyel már senkire." **
És akkor a címben feltett kérdés (egyik) spirituális magyarázata a következő: az egó hacsak a legkisebb esély van rá, előtérbe kerül, és elnyomja a lelket. Innen ered az egoista szavunk!
Namármost: mikor embertársaink figyelnek ránk, akkor mi tulajdonképpen energiát kapunk, energiát veszünk magunkhoz. Tehát nem tudatosan, hanem tulajdonképpen zsigeri szinten, az egónk önző módon mindennel próbálkozik, hogy felkeltse a környezetünk figyelmét, hogy a középpontba kerüljön, és ezáltal energiához jusson.
